Csak ülök itt az üres lap előtt és azon agyalok, vajon mi lenne az a frappáns kezdés, amivel egy ilyen blogot el lehetne indítani. Talán azért hagyott cserben a múzsám, mert éppen a múzsámmal kapcsolatos mindaz, ami miatt most a szavakkal és az érzésekkel viaskodok.

Egy ideje motoszkál bennem a gondolat, hogy írnom kellene. Akármit. Mert írni jó.

36 évvel a hátam mögött, elég sokszor és sokféleképp igyekeztem kifejezni magamat írott formában. Írtam leveleket, naplót, verseket és novellákat. Legtöbbször azonban a hobbim szeretete vezérelt közben, így a téma egyben korlátot is jelentett. Közük nincs a való világhoz, az érzelmekhez vagy a társas kapcsolatokhoz. Persze megvoltak ezek a stációk is az életemben, a naplómban például egy kamasz, középiskolás fiú útkereséséről írtam, a verseimből pedig szintén egy meg nem értett tizenéves hányadtatásai köszöntek vissza. Ma már persze úgy gondolom, hogy amik akkor nyomasztottak, valójában nem is voltak igazi problémák. Hiszen a társas magány vagy a meg nem értett tiniszerelem nem lehet valós, mély probléma, vagy mégis? Mindenesetre akkor, ott, ezek igenis komoly dolgoknak tűntek, amit mélyen meg is éltem.

Most pedig itt vagyok házasemberként és két gyerekes apukaként, és azon kapom magam, hogy épp blogot írok. És, hogy mi a téma? Nos, a társas magány és a meg nem értett szerelem, vagy épp ennek hiánya. Megint ott tartok, ahol a part szakad, csakhogy ezúttal már egy család boldogsága a tét.

Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi lesz ebből az egész blog dologból, tulajdonképpen arra sem tudom a választ, hogy ezt most magamnak, vagy másnak írom-e egyáltalán. De egy biztos, erős érzések és gondolatok kavarognak bennem, amik nyomasztanak, gyomorgörcsöt és lehangoltságot okoznak és ez az egész kihat a környezetemre, avagy a családomra is. Korábban bejött, hogy az ilyesmit kiírjam magamból, hiszen így kénytelen vagyok megfogalmazni, szavakba önteni ezt a nagy érzelem katyvaszt, ami bennem munkál. Talán még valamiféle megoldás is kikerekedik majd az egészből. És hát, ha már blog, ki tudja, hogy hány férfitársam vagy épp nőtársam van hasonló cipőben, akiket talán érdekelnek az agymenéseim. Előre elnézést kérek, ha a leendő bejegyzéseimnek nem lesz se füle se farka. Az a szimpla tervem, hogy egyszerűen leírom, ami az agyamból és a szívemből az ujjaimba tolul, aztán valami majd csak kisül belőle...